A Boszorkákról

A boszorkányság azóta létezik, amióta az emberek közösségben élnek. A pogány hagyományokból táplálkozó, természetimádó boszorkányok üldözése azonban csak a középkori keresztény világban vált módszeressé (a római törvények csak a gonosz mágiát büntették), ezért a mai boszorkányképünk is innen származik. Eszerint a boszorkányok az ördöggel szövetségre lépő asszonyok, akik ezáltal természetfeletti képességre tesznek szert. Ezek azonban alacsonyrendű, negatív jellegű képességek; a boszorkányok csak ártani, rontani tudnak. Ezt a tudásukat öröklik, vagy tanulják. Az öröklésnél a szülő a gyerekre (anya a lányára, apa a fiára) hagyja a tudományt, míg a tanulás során különböző próbákat kell kiállni. A középkorból ránk maradt felfogás szerint az ördöggel való cimborálás azonban önmagában még nem elég a boszorkánnyá váláshoz, ehhez az istent is tagadni kell.
Ezzel szemben az ókori boszorkányoknak még semmi közük nem volt a sátánhoz, sőt a többségüket jóindulatúnak tartották. Általában a varázslatos gyógyító képességgel rendelkező, bölcs asszonyokat tekintették boszorkányoknak. A középkori boszorkánykép gyökerei a görög-római mitológiában találhatók meg. Homérosz Odüsszeia című eposzában Kirké boszorkánysága már több mint egyszerű mágia, mivel rontásra is képes.
A boszorkányhit a keresztény hittérítő tevékenység megerősödésével, az inkvizíció kezdete után, a 13. Század köze táján kezdett széles körben elterjedni. A keresztények, hol a csúf vénasszonyokat, hol a vonzó fiatal nőket tartották boszorkánynak, ők voltak a csábítás és bűn legfőbb okozói.

A boszorkányok három csoportjából, a fekete vagy rontó boszorkányok csak rosszra képesek; a szürke boszorkányok jó cselekedetre is hajlamosak; a fehér vagy jó boszorkányok kizárólag csak segítenek az embereken.